Hetvenes évek

“Csak a szépre emlékezem”

1962 szeptemberében kerültem az iskolához napközis nevelőnek. Így vált lehetővé a felsőtagozatos csoport megosztása 5-6. és 7-8. osztályokra. Ezzel vehette kezdetét a napközis csoportok és a napközis ellátást és foglalkoztatást igénylő tanulók számának növelése. A következő években már három párhuzamos osztály indult az egyes korcsoportokban, néhány év múlva pedig megalakultak – előbb csak az első, később a második osztályban is – kísérleti jelleggel az iskolaotthonos osztályok, így fokozatosan hétre emelkedett a napközis csoportok száma.
Az iskolai tanulók számához viszonyítva a napközis tanulók száma átlagosan 20-24% volt. Nálunk ez az arány elérte a 41%-ot.

A mi iskolánk napközis csoportjaiban elismerten jó és eredményes munka folyt. Ennek magyarázatát a következőkben látom:

  1. Igazgatónk nem mellékes feladatként kezelte az ott folyó nevelőmunkát, hanem komoly segítséget adott a nevelőknek, biztosította a csoportok megfelelő elhelyezését, megteremtette a szükséges eszközök, játékok beszerzéséhez az anyagi feltételeket, meghallgatta problémáinkat, elfogadta javaslatainkat, és figyelemmel kísérte egész évi munkánkat.
  2. Nagyon sok jó képességű nevelő került napközis beosztásba, akik
    – vállalták a “másodhegedűs” szerepét – mert az osztálytanító néni volt a “rendes” tanító néni,
    – mindenkor jó kapcsolatot tartottak fenn az osztálytanítókkal, segítették annak munkáját, és arra törekedtek, hogy már a napköziben elkészüljenek a házi feladatok (ez volt különben az igazgató kérése – kívánsága is),
    – igyekeztek a tanulók számára változatossá, érdekessé, játékossá tenni a tanítás utáni vagy előtti órákat a különféle foglalkozások keretében, – keresték a szülőkkel a jó kapcsolat megteremtésének lehetőségeit, éppen a tanulók érdekében,
    – és végül megpróbálták pótolni – főleg az alsó osztályokban – a dolgozó anyuka gondoskodását, törődését, szeretetét is.
  3. Rendszeresen részt vettünk szakmai továbbképzéseken, hogy a ránk bízott korosztály neveléséhez, oktatásához, a tananyag sokoldalú bemutatásához minél szélesebb körben ismerjünk meg újabb, a napköziben is alkalmazható módszereket, hatékonyabb lehetőségeket. Ennek érdekében alakítottuk ki az alsó tagozaton már alkalmazott és bevált ún. kisszakaszos felvezető rendszert. A tanításhoz hasonlóan a napköziben is évről évre ugyanazok a nevelők vezették az 1-2. osztályos valamint a 3-4. osztályos csoportokat. Iskolánkban jól működött az egyazon tárgyat tanítók munkaközössége mellett a napközis nevelők munkacsoportja is. A munkaközösség-vezető már a tanév megkezdése előtt előterjesztette az igazgatónak elképzeléseit, terveit jóváhagyásra. Az általános tervek mellett kéthavonként tartott nevelési témákról megbeszélést a munkaközösség. Elsők között tárgyaltuk meg az új Rendtartás tervezetét, és hasznos módosításokkal egészítettük ki. Javaslatainkból jónéhányat felhasznált az igazgató. Napközis nevelőnk tagja volt a Pécsre, tapasztalatcserére utazó tíztagú küldöttségnek is. A pécsi Művelődési Osztály vezetőjének irányításával Szegedre érkező pedagógusoknak a mi iskolánkban is tartottunk bemutató foglalkozást az 5-6. osztályos napközis csoportban.

Szegeden a napközis szakfelügyelő nyugdíjba vonulása után a mi iskolánkból került új szakfelügyelő a Művelődési Osztályra (Kecskémé). Iskolánkban működött napközis vezetőként a Művelődési Osztály későbbi művészeti főelőadója (Papp Györgyné). Nálunk volt tanulószobás az a biológus kartársnőnk, akinek bemutató óráját TV kamera vette fel és később ország-világ előtt mutatták be (Keresztelné). Úgy tudom, nyugdíjazásakor kiváló kitüntetést kapott Tóth Margit kollegánk is, Marosiné igazgatóhelyettes lett.

Napközis nevelőink közül többen magyar szakos diplomával rendelkeztek. Az iskolában sokan dolgoztak hasonló képesítéssel. Ennyi szakos tanárt nem tudott foglalkoztatni az intézmény, de nevelőink jól hasznosították szakmai ismereteiket a napközis foglalkozásokon. Néhány konkrét példa: közösen elolvasták és feldolgozták a kötelező olvasmányokat (Egri csillagok), részleteket dramatizáltak a történetekből. (Csoszogi, Mici Mackó).

Népdalokat tanultunk, népi játékokat énekeltünk, játszottunk. (Máig is sajnálom, hogy feljegyzéseim elkallódtak, több, mint 160 énekes játékot ismertem, és sokat betanítottam). Nagyobb örömmel hallottam kollegáimtól, hogy a nap köziben tanult játékokat a gyerekek otthon is énekelgetik, és játsszák a ház körül. Feledésbe ment a Mese-vetélkedő, amit 1-2. osztályosokkal csináltunk. Az éppen látogató igazgatóhelyettes, Marosiné, azért értékelte az elért eredményt, mert maga is volt napközis nevelő és tudta, mennyi munka volt mögötte.

Magamról:
Magyar szakot végeztem én is, de kissé megkésve, már felnőtt koromban. Volt annyi önkritikám, hogy gyakorlat híján nem pályáztam tanári babérokra, beértem a napközivel, ott hasznosítottam szakmai ismereteimet a kisgyerekek között. A 8. osztályon kívül minden korcsoporttal foglalkoztam. Voltak olyan évek, amikor a 3. osztálytól a 7.-ig vezettem ugyanazokat a gyerekeket napköziben. Szívemhez mégis az első osztályosok álltak legközelebb. Annyi szorgalmat a tanulásban, igyekezetet a feladatok elvégzésében, annyi őszinte örömet, vidámságot a játékban, szabad foglalkozásokon, annyi ragaszkodást és szeretetet az összes korábbi években nem tapasztaltam, mint a kis elsősök között töltött hét évben! Nagyon jó társam volt Kenéz Zsuzsi, a “rendes” tanító néni. Óráit gyakran látogattam, hogy megismerjem módszereit, és hasonló követelményekkel lépjek fel én is a tanulókkal szemben. Nála tapasztaltam, milyen gondot fordít a gyerekek figyelmének fenntartására. Észreveszi azonnal a jelentkező fáradtságot, levezeti egy-egy ügyes mozgásgyakorlattal, felfrissíti a fáradó kis kezeket ujjgyakorlatokkal, játékosan, kedves szóval, mosolyogva. És milyen pontos, szabatos minden mondata! Nincs egy felesleges szó, amit mond, annak súlya van. Jó volt vele együtt dolgozni!
Részt vettem olyan továbbképzéseken, amelyeket kifejezetten az első osztályban dolgozó nevelők számára szerveztek. Nagyon sokat tanultam ezeken a foglalkozásokon, és nem volt gond, ha egy-egy betűt nekem is újra be kellett mutatni a leckeírás során. (Igazgatóhelyettesem egy ilyen leckeírás-látogatás után megkérdezte: “Ezt hol tanulta?”)
A lecke-füzetek tiszták, szépek voltak. A legszebbek az asztalomon sorakoztak, piros pont járt a szép munkáért, és ragyogott a szeme annak a gyereknek, akinek mondtam: “Ezt kiviheted az asztalomra!”
Volt időnk az olvasás gyakorlására is, a verseket pedig addig mondogattuk, amíg mindenki megtanulta, és fel is mondta. És boldog voltam, amikor másnap azt mondta a kollegám: “Minden napközis tudta a verset! Köszönöm!”
Akkoriban nagyon jó eszű, értelmes gyerekeink voltak. Tanulmányi eredményük átlagosan elérte a 4,2-t. Nem volt látványos a ínunkám, de a kollegáim is érezték, milyen szívesen foglalkozom a napközis gyerekekkel. Annak nagyon örültem, amikor azt mondta egyik tanárnőnk, hogy rám merné bízni a gyermekét. A másik kolleganő gyereke mindig bejött a napközibe, és mikor anyja kérte, ne zavarja a foglalkozást, azzal próbálta meggyőzni szüleit, hogy nem zavar, és szívesen bejönne máskor is, mert “olyan szépen olvas a tanár néni!” Amikor a zenepedagógus anyukának megemlítettem, hogy a csendes, sokszor visszahúzó. dó kisleánya milyen boldogan mesélte el a család szombat délutáni élményeit, azzal válaszolt: legyek büszke erre a bizalomra, mert a kislány nagyon nehezen nyílik meg idegeneknek. Én tehát már nem voltam idegen.

A kicsik között éreztem magam a legjobban. A dolgozó, elfáradt anyukákat szerettem volna némiképp pótolni egy-egy biztató szóval, simogatással, a déli mesés pihenőkkel. Hagytam elaludni a fáradékonyabbat, észrevettem, ha lehan golt, kimostam a tintás ruhácskát, babaruhát varrtam, megfésülgettem őket és a beszélgetések közben előfordult, hogy anyukának szólított valamelyik gyerek. Otthon érezte magát. A most már óvónő kislány is úgy árulkodott a pajtására, hogy “azt mondta az Éva, olyan a Tanár néni, mint egy nagymama!”
Voltak persze nehéz napok, nehéz szülők, nehéz esetek is, de most csak a szépre emlékeztem.

Rácz Józsefné ny. napközis nevelő


1946-ban kerültem az iskolába. A “hőskorban” két óra kötelező játéktanítás volt. “Játszani” tanítottuk a gyerekeket.
1946 őszén igencsak szűkében voltunk a felszerelésnek. Nagy szó volt akkoriban a kréta. Vigyáztunk is rá nagyon. Nem volt térképünk. Emlékszem, DélAmerikát csomagolópapírra rajzoltam, hogy szemléltetni tudjak, hogy a gyerekek jobban megértsék, jobban el tudják képzelni.
1948-ban az államosítás idején egyik vasárnap nyolctól tizenkettőig kellett leltároznunk. A részfeladatom elvégeztem, de az ajtókat bezárták, nem engedtek haza, mert a fenti négy órában kellett elvégezni a munkát az előírás szerint. Lélek az ajtón se ki, se be. Nekem sietnem kellett volna haza kisgyerekemhez, de nem mehettem, mert nem volt még 12 óra. Végül a hivatalsegéd megszánt és kiengedett az ablakon.
Egyszer a pedagógusok tiszteletére szerveztek előadást, az Aidát néztük a színházban. A megjelenés kötelező volt. Aki elmaradt, arra könnyen rásütötték, hogy rendszerellenes.
Íme néhány emlék az akkori pedagógus életéből.

Dr. Király Lászlóné
természetrajz, földrajz szakos polgári iskolai tanár


Az énekkar történetéből: Az iskola nagy hagyományokkal rendelkezik a zenei nevelés területén. Hajabács Ernő 1924-ben lett az intézmény igazgatója. Az Újszegedi Kendergyárban is működött karnagyként, az iskolában pedig megszervezte az öntevékeny gyermekkórust. Később heti két órában az énekkari foglalkozás bekerült a tantervbe kötelező jelleggel. Majd Waldmann József igazgató vezeti az iskolai énekkart, aki 1959-ben a Tanárképző Főiskola Népművelési Tanszékére került. Ezt megelőzően már 1958-ban Marosi Jenőné (Szurdi Józsefné) vette át a zenei nevelést. Mindjárt működése elején a kórus emlékezetes fellépésére került sor. A szegedi nagyárvíz 80. évfordulóján (1959-ben) egyetlen kórusként léptek fel a Városházán. Az előadott népdalcsokrot a rádió rögzítette, s többször műsorára tűzte. Az 1960-as években Dr. Kardos Pál főiskolai docens, országos hírű karnagy patronálásával az iskolában négy kórus működött. A nagykórus 90 fővel, két kamarakórus és egy fiúkórus. A nagykórus és a kamarakórus egy ízben ezüst, majd minden további alkalommal arany minősítést szerzett. A 70-es évek elején Papp Györgyné énektanár vezetésével “Az év kórusa” kitüntető címet nyerték el. Varga István majd Bánhídi Éva énektanárral folytatódott a “megszállott” énekkari munka, rendszerint arany minősítéssel. A jelenben Farkas Lilla folytatja a megkezdett munkát nagy lelkesedéssel, hozzáértéssel és munkabírással.

Iskolánkban a nyelvoktatásnak szép hagyományai vannak. Évtizedeken át az orosz nyelv oktatásában értünk el jelentős sikereket, majd ennek megszüntetésével angol tagozatot indítottunk.
Diákjaink egy része nagy kedvvel és eredményesen tanulta az orosz nyelvet. Orosz tagozatos iskola lévén minden megmérettetésen ott voltunk.
Sok-sok éven át magunkénak mondhattuk a városi, megyei I. és II. helyezéseket. Többször szerepeltünk országos versenyeken is (egyénileg és csapatban), ahonnan igen előkelő helyezéseket hoztunk haza.
Kiterjedt levelezést folytattunk orosz gyerekekkel. A jól működő levelező és műfordító szakkör sok diákot vonzott évről évre.
Több éves eredményes munkánkért – tanárok és diákok – jutalomként részt vehettünk Moszkva-Leningrád-Kijev útvonalon egy 10 napos kiránduláson a “Barátság-vonaton”, ami gyermeknek, felnőttnek nagy élmény volt.
Sok jó képességű tanulót adtunk a Ságvári Gimnázium orosz tagozatának. Volt olyan év, amikor a mi diákjaink miatt indítottak orosz tagozatos csoportot. Évtizedeken át a város “bázis-iskolája” voltunk orosz nyelvből. Továbbképzéseinkre és bemutató óráinkra sokszor láttuk vendégül Szeged város és környéke tanárait, szakfelügyelőit. Volt olyan óránk, amit videóra vettek, s ez továbbképzésül szolgált megyén kívüli kollegáinknak is.
Diákjaink visszajárnak hozzánk hol anyagot, segítséget kérni, hol azért, hogy beszámoljanak újabb sikereikről. Sok tanítványunkból lett nyelvtanár, idegenvezető, műfordító, s mi erre nagyon büszkék vagyunk.

Tanáraink ebben az időszakban:
Hajdú Andrásné
Kocsis Józsefné (több évig városi mk. vezető)
Nemes Mária és
Szepesy Kornélné (szakvezető).

1996-tól a szülők és tanulóink igénye alapján újból lehetőséget teremtettünk az orosz nyelv tanulására a 7. osztálytól. A csoport nagy lelkesedéssel tanulja a nyelvet. Az újraindított nyelvtanítással mód nyílott a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanárjelöltjeinek a gyakorló tanításra.

Kocsis Józsefné


Dr. Tandori Károly – Kossuth-díjas akadémikus, a József Attila Tudományegyetem TTK Matematika Tanszékének professzora – visszaemlékezése:
1932-36. között jártam a Tisza-partiba, majd a nyolcosztályos Baross Gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Sem az elemiben, sem a gimnáziumban nem voltam “matekos” irányultságú. A tanulás könnyen ment, mindent szívesen elsajátítottam, de elsősorban irodalmi érdeklődés jellemzett, a humán műveltségi terület vonzott. Mais “mániákus” irodalmi vitázó és Wagner-rajongó vagyok. Az osztálytanítóm az elemiben Pauer Ilona, az igazgató Hajabács Ernő bácsi volt. A Tisza-parti nem volt “gyilkos” iskola. Sok szabadidővel rendelkeztünk, rengeteget játszottunk. Iskolai feladataink nem voltak megterhelők, könnyen, gyorsan tanultunk. Iskola után sokat játszottunk a szabadban, a deszkatelep és a gyermekkórház környékének nagy, zöld, üres területén. Önálló munkára, a természet szeretetére nevelt bennünket az iskola, ma is rendszeresen kertészkedem. Két lányomat, Maricát és Julikát boldogan adtam régi iskolámba, az akkori Mező Imrébe. Egyik sem csalódott. Kitűnő alapokkal indultak a középiskolába. Ma mindketten a JATE dolgozói: történelemtudományi könyvtárosi, illetve biofizikai doktori cím elnyeréséért küzdenek munkájuk mellett. Gyermekkorom szép emlékei közé tartozik a Tisza-partiban eltöltött 4 év.

A “MEZŐ…”. Mert nekem csak az marad. Fogalom. Gyakran van úgy, hogy évek óta nem látott iskolatársakkal találkozva ez a varázsszó minden távolságot áthidal. Órákig lehetne idézgetni az emlékeket: az olajos padlót, a széntüzelésű, duruzsoló cserépkályhát, a kisdobos- és úttörőfoglalkozások, a tömegsport hangulatát, az első szerelmet, a csintalanságainkat, a kötelező egyenruhás ünnepségeket, a bulikat, … a tanárok egyéniségét…
Én ez utóbbit emlegetem legtöbbször. Tanítóságomat a pálya iránt, 6-7 éves koromtól érzett elhivatottságomat ugyanis volt tanító nénimnek, Guganovich Imréné Olgi néninek köszönhetem. Köszönöm is – nemcsak a magam nevében -, az anyai gondoskodást, szeretetet, amit tőle kaptunk. Reggelenként már az osztályban várt bennünket. Türelmes, megfontolt, határozott, kiegyensúlyozott ember kezei alatt tanulhattunk négy éven keresztül. Mindig sóvárogva néztem, ahogy osztályfőnöki teendőit rendezte: takarékbélyeget osztott, adminisztrált, élményeinket, problémáinkat kezelte…
Hányszor, de hányszor megköszöntem már ezt neki, hogy példája nyomán megéreztem, megtanultam, mi ennek a hivatásnak a lelke.
A napokban találkoztunk is. Megint a tudtára adtam, hogy mennyire szeretem a szakmámat, mennyire lelkesedem a gyerekekért, s természetesen azt is, hogy mindezt neki köszönhetem. Nem először hallotta tőlem ezt a néhány szót, de soha nem akarta elhinni. Pedig az együtt töltött évek alatt tanultam meg tőle azt, hogy egyetlen egy titok van: szeretni kell – ennyi az egész.
Hányszor, de hányszor…
Tanulni persze – nemcsak a szó szoros értelmében – sokaktól lehetett még azalatt a néhány “Mezős” év alatt.
Szívesen emlékszem Vastagh Józsefné tanárnőre is, aki szigorúsága és látszólagos nyers, katonás modora, cinikus humora mellett sok-sok türelemmel tanítgatott bennünket kötni, horgolni, varrni, barkácsolni. Csupa olyan dologra, aminek mais hasznát veszem. Azt is tudom róla, hogy igen jó, megértő osztályfőnök volt. Húgom évekkel azután is visszajárt hozzá.
Gyakran meglátogatják tanítványai Kothencz Jánosnét is. Temperamentuma, vidámsága sokunkat ösztönzött hasonló viselkedésre. Nekem “csak” matematikát tanított. Mindig logikus, tiszta és világos volt minden szava. Az általa lerakott alapokra a főiskolán is tudtam támaszkodni.
Az orosz elkísért bennünket a felső iskolába. Sajnos sosem vettük igazán komolyan. Kocsis Józsefné pedig mindent megtett annak érdekében, hogy felkeltse iránta az érdeklődésünket. Persze a legklasszabb órák azok voltak, amelyiken “Bezdán tanbá” helyettesített. Biztos, hogy végignevettük, no meg az oroszhoz sem volt sok köze igazán egyiknek sem.


Bezdán tanár úrnál szerettük meg a sportot, és vált létszükségletünkké. Néhányan délutánonként is edzettünk nála. Hétvégeken sokszor a saját kocsijával vitt bennünket versenyre. Úgy gondolom, hogy eredeti humorával, gyerekszeretetével, közvetlenségével mais ő az egyik legnépszerűbb tanára iskolánknak.
A mi “C” osztályunkban azonban Papp Györgyné Ildi néni volt a legnépszerűbb. Már az alsó tagozatban megismertük, éneket tanított. Finomsága, kedvessége hamar szimpatikussá tette. Úgy látszik, ő is hasonlóan érzett irántunk, ötödik osztálytól kezdve ő “vigyázott ránk”. Sokáig éreztük a hiányát, amikor hetedikben elhagyott bennünket. Jól kézben tartotta azt az igencsak vegyes társaságot, szeretett bennünket. Mi is őt. Azt is, ahogy a magyart tanította. Szerencsére az őt követő Dr. Kalmár Sándorné módszerei is hasonlóak voltak.
Nyolcadik osztályban Battancs tanár úr főnöksége alatt koptattuk az iskolapadot. Sosem fogom elfelejteni, hogy miként zajlottak a fizika felelések. Izgalmas, nagy erőfeszítést igénylő percek voltak ezek, elsősorban azért, mert félő volt, hogy valakiből kibuggyan a nevetés. Nem tudom, a tanár úr észrevette-e, hogy minden eszközt megragadva, kézzel-lábbal súgtunk, az “áldozatnak”. Akkoriban biztosak voltunk az észrevétlenségünkben, de ma, amikor én már a “másik oldalon” állok, nehezen hiszem, hogy tanár bácsink nem látta, hallotta nyüzsgésünket.
A kémia- és biológiaórákon eszünkbe sem jutott, hogy súgjunk. Egy darabig – amíg Dr. Szigeti Sándorné ki nem mondta az aznapi felelő nevét – még levegőt sem igen mertünk venni. Szigorú, követelő, nagytudósú embernek is mertük meg őt. Pont olyannak, akinek nevét hálával emlegeti a diák felsőbb iskolákban is. Egy-egy ilyen “zabszemes” óra után bizony nagy megkönnyebbülést, örömöt jelentett beülni rajzórára.
Harmath Istvánné tanár nénihez még a kevésbé tehetséges rajzolók, mint például én is, ragaszkodtak. Nyugodt lényével, meleg hangjával igazi kikapcsolódást jelentett. Megengedte, hogy alkotás közben halkan beszélgessünk a szomszédunkkal. Közlendőnk pedig mindig akadt, pláne óra közben.
Ahogy emlékeimet idézgetem, egyre több és több jön a felszínre. Oldalakon keresztül lehetne mesélni arról a nyolc évről, amit gyerekként az iskolában töltöttem. Hogy mennyire szerettem itt, annak legékesebb bizonyítéka, hogy eszembe sem jutott soha, hogy máshol is taníthatnék.
Legfeljebb a Tisza-partiban.

Széllné Magassy Katalin
tanító


Emlékfoszlányok MEZŐS-diákkoromból

Május. 1964. Ó, mennyi bús és vidám tavaszom volt azóta! Iskolánk jelenleg régi, akkor egyetlen épületének alsó folyosóján óriási a nyüzsgés és hangzavar. Tízperc van. Annak idején így neveztük az óraközi szünetet. Nem is tar tott tovább egy pillanattal sem. Jó lenne már egy nappal öregebbnek lenni! Teljes az izgalom a VILI./A terme előtt összezsúfolódott vén diákok körében. Magyaróra következik ugyanis, s ez még nem lenne különösebb ok az aggodalomra, az viszont már inkább, hogy dolgozatot fogunk írni. Persze osztályfőnökünk, Margitka néni, lelkileg és szellemileg is felkészített bennünket e próbatételre, azért a dogaírás sosem tartozott a diák kedvenc időtöltései közé. Szóval jó lenne egy nappal öregebbnek lenni! Istenem! Hányszor egy nappal is lettem öregebb azóta?! (Kiszámoltam: Tizenkétezer-negyvenöttel!)
Szóval betódulunk az olajos padlójú tanterembe, elhelyezkedünk, és megkezdődik az elmélyült munka. Pontosan nem emlékszem már, hogy miről is kellett írnunk, de valami összetettebb feladatot oldottunk meg. Leírást is kellett tartalmaznia a nagy műnek, és egyéb buktatók is vártak ránk. Körülöttünk csodálatos a tavasz, a dolgozatba is belecsempészem, s úgy belefeledkezem, hogy mire elkészülök, teljesen elborítanak a virágszirmok. A nagy hevületben pillanatok alatt eltelik az idő. Margitka néni figyelmeztet bennünket, hogy nézzük át a munkánkat, mielőtt beadjuk. Megtörténik, s kicsit fellélegzik a társaság. Nem is volt olyan nehéz. Csakhogy fog-e tetszeni az oszifőnek? Ez itt a kérdés. Erre még várhatunk pár napot. Ám az is eljön gyorsan, s megkezdődik az “eredményhirdetés”. Margitka néninek szerencsére tetszett az írásom, de van egy aprócska kérése: máskor gondosabb legyek, s ne hagyjam benne a puskát. Micsoda malőr! Hogy szégyellem magam! Igazán rendes, hogy nem adott karót! Puskázási technikámat ezután megpróbáltam a középiskolában továbbfejleszteni, de bevallom valahogy mindig balul ütött ki ezirányú tevékenységem. Be kellett látnom, jobb, ha megtanulom az anyagot. Felhagytam hát a kísérletezéssel.

A VIII./A 1964-ben

Újabb emlékkép. Délutánosok vagyunk. Az ilyen hetet utálom. A délelőtti készülés után eleve fáradtan jövünk a suliba, s mivel orosz tagozatost vagyunk, nekünk bizony gyakran van hat óránk. A “műszak” 3/4 1-től este 1/2 7-ig tart. Persze a tanároknak is nehezebb ilyenkor. Szóval mindenki fáradt várja, hogy vége legyen már a napnak. 1963 ősze. Azon a bizonyos napon felbolydulva érkeztünk. A déli hírekben hallottuk, hogy az Egyesült Államok vezető emberét, Kennedy elnököt meggyilkolták. Persze nemigen érdekel politika bennünket, de ez a hír mindannyiunkat megdöbbent. Tízpercekben az udvaron – aminek határa a jelenlegi tornateremre merőlegesen, annak végében húzódott – csoportokba verődve tárgyalta a diáksereg a véres eseményt.
Más. A biológiával való kapcsolatom nem volt felhőtlen. Hanna néni érdekesen magyarázott ugyan, de mindig az volt az érzésem, hogy vannak kedvencei, és én sajnos nem tartoztam ezek közé. Így azután megtörtént, hogy egymás utáni órákon (ez emlékezetemben már legalább 7-re, azaz hétre rúg – borzalom, s ez a szám egyre csak nő, ahányszor visszagondolok rá!) szúrópróbaképpen rendre kihívott felelni. Már tiszta görcs voltam az idegességtől azon a napon, amikor “bigyó” óránk volt. Feleleteim hol jól, hol kevésbé jól sikerültek, de amit közben kiálltam, mondhatom, maga volt a pokol. El is határoztam, ha valaha erre a pályára sodor a végzet, nálam nem fog félni egyetlen diák sem. Persze az élővilághoz való “fenntartásos” viszonyulásomat más esemény is negatívan befolyásolta, de tulajdonképpen ez is kapcsolatban van az iskolával. Annak idején még növény- és bogárgyűjteményt kellett beadnunk, akkurátus gonddal elkészítve a preparátumokat. Ebben leginkább édesapám volt segítségemre, mert magamban jól elbénáztam volna a dolgot, meg szívesen is jött velem a gyűjtőutakra, hiszen ez jó alkalom volt az együttlétre. Történt egyszer, hogy megkaptuk az új feladatot: májusi cserebogár. Egy osztálytársnőmmel partizánakcióba fogtunk, s miután édesanyám elengedett, birtokunkba vettük a töltésoldalt. Hű, milyen gyűjtőmunka vette kezdetét! Teljesen belelkesedtünk, s mindenről elfeledkeztünk közben! Ó, egek! Micsoda szenzációs példányok voltak! Csodálatos gyűjtemény lesz ebből! Egyszerűen nem tudtuk abbahagyni, pedig már alkonyodni kezdett. Mire hazaértünk, teljesen besötétedett, s jóapámtól kaptam két akkora pofont, hogy ma is itt csöng a fülemben.

Hajdu Andrásné Sipos Ágnes


Első diákolimpiai fociélményem 

Ötödik osztályba jártam akkor. A tanév elején még nem voltam benne az iskolai keretben, hisz a nálam idősebbek jobban érvényesültek a nagyobb pályán. Persze imádok focizni. Jó lenne bekerülni az iskolai válogatottba! Egyik délután Herpai tanár úr nekem is szólt, hogy mérkőzés lesz, s mivel sok kerettag jelezte, hogy nem tud játszani sérülés vagy egyéb ok miatt (diákéknál ez gyakori, dolgozat, különóra, szolfézs stb.), szüksége van néhány játékosra. Engem is megnézne, vajon hogy játszom. Örömmel, de szorongva mentem próbajátékra. Reményem valóra vált, bekerültem a kezdőcsapatba. Hátvédnek kellettem. Eleinte elvesztem a pályán. Nekem ez túl nagy, gondoltam.
Hátvédtársaim sokat segítettek. Megmutatták az emberemet, kit kell fognom az ellenfél csatárai közül, de azt is lelkemre kötötték, hogy mekkora területen mozoghatok a pályán. Az első félidőben elég sikeresen helytálltam, teljesítettem a feladatomat, “emberem” nem sokat tudott ártani a kapunak. Sőt, semmit! Lövéshez sem igen jutott. Szünetben persze cserélt az ellenfél. Az én csatárom “átalakult”, mint utóbb kiderült erősebb, gyorsabb játékossá. Ezt már csak akkor vettem észre, amikor megugrott egy labdával, s én kezdtem a hátát egyre kisebbnek látni. Fel lehetne még rúgni, gondoltam, de elhessegettem magamtól a gondolatot, hisz edzőnk mindig sportszerűségre tanított bennünket. Gólt kaptunk, kikaptunk. Szorongva baktattam az öltözőbe. Mit szólnak? Milyen tekintetekkel találkozik majd bizonytalan pillantásom. Tanárunk nyugodt hangját hallottam: “Jól tetted, hogy nem szabálytalankodtál.” Valami legördült a szívemről. Jókedvűen ballagtam haza.

Gyarmati Ádám 8.a


Útravaló

A Tisza-parti Általános Iskola még mindig fel-felbukkan gondolataimban. Megpróbálom felidézni az itt eltöltött négy év emlékeit.
Ez az időszak – mint mindenkinek – nekem is meghatározó volt. Akkor akárki mondta is, hogy ez az idő a “leg- felhőtlenebb”, s ki kell használni minden percét, – mert ahogy felnőtté válunk, egyre kevesebb dologra érünk majd rá – nem hittem el. Most már tudom ezt, s úgy érzem, hogy ebben az iskolában nem hagyták elfecsérelni az időmet.
Legnagyobb élményeim a kirándulások voltak, osztállyal vagy jutalomból. Voltam Zánkán az úttörőtáborban (még volt úttörő- és kisdobos-avatás). Történelmi csapatverseny első helyezettjeként Erdélybe mentünk. Időtöltésnek ott voltak még a szakkörök, s nem utolsó sorban a kötelező tanórák is, melyeket a tanárok próbáltak érdekessé tenni. A délutáni órák azonban jobban érdekeltek: matematika-szakkör és versenyek, TIT történelmi verseny, énekkar, a meg nem nyert kézilabda-mérkőzések és a “Mezősnapok” vetélkedői. Amikor négy évvel ezelőtt felvettek pedagógia szakra a Széchenyi István Gimnázium és Szakközépiskolába, újabb kihívást kerestem. Elkezdtem kendőzni. A Mezős versenyszellem máig megmaradt bennem, és úgy érzem, kísérni fog.
A sokadik segítség, amit a “Mezőben” kaptam, az a tanárokkal való jó kapcsolatom. Még sok minden van, amit nem tudok (vagy nem akarok) itt leírni, mert annyira személyes jellegű. Ezúton szeretnék mindent megköszönni és további jó eredményeket kívánni!

Miskolci Orsolya


“Virágos Tisza-part…,
… a szívünk itt marad…”

Az első… az első, mindenből felejthetetlen marad. Az első lépések, az első szavak, az első szerelem, az első iskola és még sok minden más “első”.
Az első iskola … ez voltál te nekem, Tisza-parti. Az első nap az iskolában. Milyen nagynak tűnt az iskolapad, amibe beleültem. Aztán persze, ahogy múltak az évek, egyre kisebbedtek ezek a hatalmas padok! Az első ebéd a napközi ben még mindenkinek ízlett! Ritka eset volt! Az első pirospont az üzenőfüzetemben! Milyen szépen virított! És az első tanító néni, meg a többi! Az egyik aranyos volt, a másik még aranyosabb, vagy ne adj’ Isten nem is voltak olyan drágák, de most már így, utólag mindegy! Aztán az első osztálykirándulás! Emlékszem, mi főztünk. Lett is utána mindenkinek gyomorrontása! Évzárók, mi talpig díszben, bizonyítványok, elég egyhangúak, könyvjutalmak, csupa szép és jó dolog. Igaz, ezt várta otthon a t. család, és végeredményben igazuk is volt! Az első “komoly” barátságok itt kötődtek, csakúgy, ahogy az első szerelmek. De szép is volt!
Azért persze voltak félelmetes órák is, itt születtek az első rosszabb jegyek. Például a töriórákon. Ám ezeknek is meglett az eredménye, legalább megtanultuk. Mindezek mellett azért az itt eltöltött legkellemesebb órákról sem szabad elfeledkezni, az első “igazi diszkókról”, a suli diszkókról. De ez már mind a múlt. Mire mindezek megtörténtek, eltelt hat év! Vége!
Búcsúzik az osztály egyik fele a másik felétől. Ilyen még nem volt előtte, és azóta sem fordult elő: az egyik hatodik osztályból az osztály fele eljött különböző 6+6-os gimnáziumokba. Fájt nagyon a búcsúzás, de azért kíváncsian vártuk az újat. És higgyétek el, mindannyian a Mező alias Tisza-parti hírnevét öregbítettük és öregbítjük. Jó volt a honnan jöttél kérdésre így válaszolni: “A Tisza-partiból!” Nem hoztunk szégyent régi iskolánkra. Biztosan állíthatom ezt, ha kell kitűnő bizonyítványokkal alátámasztva. Mi, régi MEZŐSÖK, mindig büszkék leszünk arra, hogy ide jártunk! Jó volt MEZŐSNEK lenni, köszönjük!

Kovács Györgyi
JATE Sápvári E. Gimnázium


A legjobb osztálykirándulás 

Az ötödikes osztálykirándulásunk Szepesy tanárnővel nagyon jól sikerült. Úticélunk Rudolf-tanya volt. Reggel 7-kor indultunk az iskola udvaráról. Mindenki nagy lázban várta a busz érkezését. Mikor az iskola udvarára berobogott a leendő járművünk, mindenki begyömöszölte a buszba a csomagját, majd végül elfoglalta a helyét. Odafelé vezető utunk elég “sikeresen” telt, mindössze háromszor robbant le a busz. A kirándulás minden napján elmentünk valami közeli helyre. Voltunk Kékestetőn a Kilátóban, Hollóházán, Sás-tónál, Galyatetőn (ez éjszakai kirándulás volt). Kísérőink, Kocsis Józsefné, Szepesy tanárnő és egyik osztálytársunk – Ádám – édesapja, Gábor bácsi rengeteg érdekes programot szerveztek nekünk, a csapatversenytől az éjszakai túrán keresztül a célbalövésig. A kirándulás fénypontja egy óriási tábortűz volt. Már sötétedés előtt elkezdtük gyűjteni a mellettünk lévő erdőből a gallyakat, fákat.métert is meghaladta. Így az. utolsó napunk is nagyon emlékezetes volt. Öt napig tartott a kiruccanás. Sajnáltuk otthagyni azt a varázslatos helyet. Visszafelé a buszon síri csönd volt, mindenki kimerülten aludt, tele élményekkel.

Szerényi Zita, Madarász Viktória 8.a


Diákok nélkül is jó kirándulni

Egy ügyeletes viszontagságai

Ügyeletátadás. Az előző ügyeletes csoport megkönnyebbült sóhajjal hagyja el posztját. Az új csoport – péntek délután lévén – türelmetlenül, fáradtan áll sorba, a 6. órára gondol. Az elkövetkező hét hétfőjén általában már túl későn jut eszébe a tanulónak, hoppá!, ügyeletre kell menni. Ilyenkor jön a rohanás. Vegyük például a mai reggelt. Reggelizés, öltözködés stb. után az embernek eszébe jutnak dolgok pl. a fogmosás, amit sürgősen el kell végezni, mielőtt elindulunk a suliba. Ebből persze az következik, hogy a busz az orrunk előtt megy el. A történtek után dühös lettem. Anyám kitalálta, hogy ha gyorsan hazavágtatunk, és kocsiba ülünk, akkor még beérhetek fél nyolcra. Miután hazaértünk, és nagy nehezen megtaláltuk a kocsikulcsot, bevágódtunk az autóba, de az 10-15 indítás után sem akart indulni. Már majdnem feladtuk, amikor végre hajlandó volt… Persze semmi sem lehet tökéletes, drága szülőanyám leverte a visszapillantó tükröt a kocsiról. Néhány igazítás után már az úton kocsikáztunk, és beértem fél nyolcra! Fő az ügyelet! Ezután pedig átadhattam magam a kicsikre ügyelés gyönyörűségének. Délben, a heti ügyelet átadása után már én is megkönnyebbült sóhajjal távoztam.

Gulyás Eszter 8.a


Az 1996. évi megyei sakk-diákolimpia

A városi fordulóról két alsós és egy felsős fiúcsapatunk jutott ide. Az alsós “A” csapat (Kiss Márton, Nemesi András, Duba Tamás) biztos győztesnek látszott. Kevesebb esélye volt helyezésre az alsós “B” csapatnak (Kiss Ádám, Magossy Tibor, Szénősi István) és a felsős csapatnak (Magossy Imre, Guld Attila, Kiss Balázs, Kiss Miklós, Szögi Zoltán).
Kezdődik a verseny. A felsősök először a legerősebb ellenféllel, a Zrínyi Ilona Ált. Isk. csapatával játszanak. A papírforma szerint ki is kapnak 3:1-re. A következő meccsen azonban felébred a csapat és nyer, majd egyre bátrabban, egyre jobban játszik. Közben az alsósok szorgalmasan gyűjtögetik pontjaikat, biztos lépésekkel haladnak az első hely felé. A felsősöknél baj van az erősorrenddel, ketten rossz helyre ülnek, ezzel majdnem elveszítjük az összes pontot, amit szereztünk. Ráadásul így a beírt eredmények sem stimmelnek, teljes a káosz. Végül minden tisztázódik, és folytatódik a játék. A verseny hátralévő részében már felszabadultan, görcs nélkül játszik a csapat, egyre több pontot csípve el ellenfeleitől. Sajnos végül nem tudja behozni kezdeti hátrányát a Zrínyi Ilona Ált. Isk. csapatával szemben, de a 2. helynek is örülhetünk. Még nagyobb az öröm az alsósoknál, mikor kiderül: iskolánk alsós “A” csapata megyebajnok és bejutott az országos döntőbe! Alsós “B” csapatunk a 3. helyen végzett! Az országos döntőn az “A” csapat az 5. lett.


Diákszemmel az iskoláról

Az összevonási kísérlet ellen – teljes biztonsággal állíthatom, hogy – mind a diákság, mind az oktatók egy emberként léptek volna fel. A tantestület eredményes munkája leginkább az országos tanulmányi versenyeken, pályázatokon nyilvánul meg.
Ha a szünetben a folyosóról kinézünk az ablakon, az ártér zöldjét pillanthatjuk meg. Ez sokunk figyelmét elkerüli, de biztosan észrevennénk a különbséget, ha csak egy napot is egy belvárosi iskolában töltenénk. Így diákszemmel (a tanulást leszámítva) igazi diákparadicsomban élek már lassan nyolc éve. E Tisza-parti építménynek a tradíciói bizony 100 évre nyúlnak vissza, de a környezetünk megőrizte természetes jellegét.
A társaim egyéni tulajdonságai színesebbé teszik a hétköznapjaimat. Jók az osztályközösségek. Megpróbálunk összetartani és iskolán kívül is ápolni a remek kapcsolatokat…

Terhes Nóra 8.a


Kirándulás Angliába

1995 nyarán iskolánk egy utazási irodával kirándulást szervezett Angliába. Ezzel a lehetőséggel majdnem negyvenen éltünk.
Július 9-én indultunk. Izgalmas, szép, mégis fárasztó kétnapos út állt előttünk.
Másnap az esti órákban értünk Londonba. Ott már vártak a családok, akiknél elszállásoltak minket. Befogadóinkkal esténként jókat beszélgettünk. Megismerkedtünk az angol konyha “remekeivel”. Az elkövetkező napokban jobbnál jobb programok követték egymást. Sétálhattunk a Big-Ben-nél, zenés őrségváltást nézhettünk a Buckingham palotánál. Kiélhettük vásárlási szenvedélyünket a Soho-ban, az Oxford Streeten, majd egy hangulatos kávézóban tejes teát ihattunk. Hajmeresztő kalandokban lehetett részünk Chessingtonban, egy Disneyland-szerű vidámparkban. Találkozhattunk Boris Becker, VIII. Henrik és hat felesége, Michael Jackson és még sok híresség viaszmásolatával Madame Tussaud panoptikumában. Brighton-ban, egy vízividámparkban etethettük, simogathattuk a rájákat, cápákkal fényképeztettük magunkat. A Tower-ban megnézhettük azt a helyet, ahol Boleyn Annát is lefejezték. Megcsodálhattuk a brit uralkodók koronáit, jelvényeit. A Tower-ban őrzik a világ legnagyobb csiszolt gyémántját, ami egy jogarban van. Elmentünk Greenwich-be is, ahol a 0. hoszszúsági fok kezdőpontja van, és úgy állhattunk, hogy egyik lábunk keleten, a másik nyugaton volt. Úgy érzem, hogy mindenki számára emlékezetes utazás marad. Szívesen elmennék újból!

Bogos Judit 6.a